Bakot lőttem

Vannak vadászatok, amelyek nemcsak a terítékről szólnak, hanem örökre nyomot hagynak az ember lelkében. 

 Késő délután érkeztem a Vésztői Vadásztársaság területére Ferenc Szabó meghívására. Feri egykor a tanárom volt, mára azonban sokkal több ennél: barát, mentor és olyan vadász, akitől minden közös alkalommal tanulhatok valamit. A vadásznaplóba történő beiratkozás után terepjáróba ültünk, és elindultunk a terület felé. A nyári táj már csendesedett, a nap lassan ereszkedett a horizont felé, mi pedig távcsővel pásztáztuk a mezőket. Feri magabiztossága lenyűgöző volt. 

Pontosan ismerte a területet, tudta, merre mozognak a bakok, hol érdemes várni, és mikor kell továbbállni. Ez a tudás nem könyvekből születik, hanem hosszú évek tapasztalatából. Két bakot nézett ki nekem. Az első helyen közel másfél órát töltöttünk csendes megfigyeléssel. Figyeltük a mozgást, kerestük a legkisebb árulkodó jelet is, de azon a helyen ezúttal nem nekünk kedvezett a szerencse. Továbbindultunk. 

A következő területen azonban szinte azonnal megpillantottuk a kiszemelt bakot. Még indulás előtt megbeszéltük Ferivel, hogy szeretném legalább százötven méterre megközelíteni a vadat. Nem a könnyebb lövés vonzott, hanem maga a cserkelés, a hagyomány tisztelete, az élmény teljessége és az etikus lőtávolság. Egy hosszú bokorsor takarásában indultunk el. Lassan, szinte hangtalanul loptuk a távolságot. 

A több mint kétszáz méteres távolság méterről méterre fogyott. Már közel jártunk, amikor a bak hirtelen beváltott a kukoricásba, és néhány percre teljesen szem elől tévesztettük. Feri ekkor elővette az őzsípját. Néhány halk hang hasított bele a csendbe. Pár pillanat múlva a bak újra előlépett a kukoricás szélére. Mire észbe kaptam, már alig százötven méterre állt tőlünk. Megállt. Rám nézett. 

Az idő egy pillanatra megszűnt létezni. Feri felém fordult, és egy apró bólintással jelezte: most. A lövés a lemenő nap aranyló fényében dördült el. A bak a helyén, tűzben rogyott. Abban a pillanatban már nem hallottam mást. Csak a saját szívverésemet, amely a fülemben dobogott. Egyszerre volt bennem izgalom, tisztelet, hála és az a semmihez sem hasonlítható érzés, amelyet csak egy igazán megélt cserkelés adhat az embernek.