A három hajnal története "Napló"

Az idei barcogás közeledtével valami különös izgalom járt át. Régi álmom volt, hogy egyszer, egy hajnali csendben, a ködben gomolygó fák között, megpillanthassam életem első dámbikáját, s hogy ez az élmény örökre a szívembe vésődjön.

Első rápróbálás

Az első hajnalon a világ még alig ébredt. A levegő hűvös volt és párás, a köd szinte ringatta magát a sűrű nyárfa erdőben. Lassan derengett a fény, amikor megpillantottunk egy szép bikát. Méltósággal lépdelt, agancsa finoman rajzolta a hajnal vonalát. Órákon át követtük, át a sűrű erdőn, de mielőtt közelebb kerülhettünk volna, két termetesebb bika is megérkezett, s az általunk kiszemelt példányt kíméletlenül elüldözték.

A természetben nincsen kegyelem, csak rend — és mi tisztelettel hajtottunk fejet előtte. Ez volt az első rápróbálás.

Második rápróbálás

A második hajnal már sokkal fagyosabb volt. A levelek minden lépésünknél halkan ropogtak a talpunk alatt, mintha az erdő szívdobbanásait hallanánk. A cserkelés hosszú és nehéz volt, a kiszemelt bikámat órákon át követtük, de a körülöttük lévő tarvadak éberen figyeltek minden rezdülést. Mintha csak őrséget álltak volna.

Egy riadt mozdulat, egy halk reccsenés, és a varázs megtört. A tarvadak riasztottak, futásnak eredtek és  bika eltűnt a sűrűben, s mi tehetetlenül álltunk a hideg hajnalban. Ez volt a második rápróbálás – a türelem és alázat próbája.

Harmadik rápróbálás – A beteljesülés

A harmadik hajnalon már érezni lehetett, hogy valami változik. Az idő enyhébb volt, nyolc fok körül, a madarak csicsergése élettel töltötte meg a tájat, s a felkelő nap aranyfénye lágyan simult az erdővel körbeölelt területre.

Tamás, a kísérőm, barátom, azt javasolta, ma ne cserkeljünk, hanem üljünk lesre. Elfogadtam a tanácsát, gondolván, a természet gyakran azoknak ad, akik türelmesen várnak.

Nem telt el sok idő, s  egy termetes dámbika látomézőnkbe lépett. Körülötte tarvadak lépdeltek békésen, ő pedig méltósággal járta be a területet és hallatta barcogó hangját.  Aztán, mintha a sors rendezte volna így, megérkezett a riválisa is és rögtön tudtuk, ő hozzám érkezett. Sötét vaskos nyakán látszottak a már mögötte hagyott évek, agancsán pedig az elmúlt időszak csatáinak nyoma látszott. Nekem szánta őt a sors és a vadászok istenei! A két állat egymásnak feszült. Mély, reszelős hangjuk betöltötte a területet, a csattogó agancsok hangja visszhangot vert az erdő szélén. Fenséges látvány volt, a természet erejének tiszta megnyilvánulása.

De váratlan a kisebbik, akit magaménak hittem, meghátrált. Eliramodott, és eltűnt a fák között. 

Tovább ültünk, figyeltük a győzelemittas domináns hímet, de a szívem mélyén éreztem: a sors nem őt szánta nekem. A nap már magasan járt, mikor Tamás azt tanácsolta, hogy induljunk tovább, cserkelve folytatni a vadászatot. Az irányt arra vettük amerre a kiszemelt bika eltűnt.

Lassan haladtunk, csendben, minden érzékünket a természet rezdüléseire hangolva. Mikor az árkot és a fasort elértük, visszatekintettünk és nem hittünk a szemünknek, ott volt ő. A bika! Mögöttünk állt, alig száznyolcvan méterre, és felénk tartott, mintha keresne valamit. Talán minket!?

Tamás gyorsan felállította a lőbotot. Ráhelyeztem a fegyvert, kibiztosítottam, és vártam a jelet. A bika komótosan közeledett, minden lépése méltóságteljes volt.

A lövés eldördült. A bika megtántorodott, majd néhány lépés után lefeküdt. A szívem a fülemben kalapált, sosem fogom elfelejteni ezt a remélhetőleg sosem múló érzést. Lassan közeledtünk hozzá, a másodpercek óráknak tűntek és ez a fenséges állat még nem múlt ki , Tamás szavaira leadtam a kegyelem-lövést.  A bika végleg lehajtotta a fejét....

Ott álltam mozdulatlanul. A napfény áttört a fák között, a madarak újra énekelni kezdtek, s az egész táj olyan békés volt, mintha soha semmi nem történt volna. Csak én tudtam, hogy ez a hajnal mostantól örökre az enyém, mert sosem fogom elfelejteni

Életem első dámbikáját vehettem birtokba — barcogásban, tisztelettel, hálával.

És miközben lehajoltam a vadhoz, egyetlen gondolat járt a fejemben: nem én választottam őt, hanem ő engedte meg, hogy megtaláljam.  Amikor a terítékfotót készítettük mögöttünk 150-200 méterre a fasorból kilépett a rivális bika, akivel még az imént heves csatát vívott. Bámult minket, hosszasan. Hogy a felénk érzet megvetés, vagy a riválisa iránt érzet tisztelet vezérelte ezt csak ő tudja. 

Köszönettel tartozom, kísérőmnek, barátomnak, Schriffert Tamásnak!